TIZENHARMADIK FEJEZET

Az emberek már évszázadok óta láttak különös dolgokat az égen.

A modern ufókorszak kezdetére mégis 1947. június 24-ig kellett várni. Az idahói Boise egy üzletembere, Kenneth Arnold ezen a napon szállt föl magánrepülőgépével, hogy a washingtoni Chehalisból a szintén washingtoni Yakimába repüljön.

Arnold nyilvánvalóan nem vette észre a hangár oldalához támaszkodó, cigarettafüstbe burkolózó és elmélyülten mesélő Rod Seriinget.

Aznap a haditengerészet egy csapatszállító gépe lezuhant Mount Rainier, a negyvennyolc szárazföldi állam legmagasabb pontja mellett. Arnold szenvedélyes pilóta lévén lelkesen csatlakozott a földerítő csapatokhoz. Kilencezer lábnál magasabbra emelkedett, úgy keringett a hófödte csúcs körül, kutatva a szirteket és szakadékokat a roncsok és esetleges túlélők után.

Nem találta meg a gép maradványait, viszont látott valamit, amit nem a haditengerészet produkált.

Kristálytiszta nap volt, Arnold a hatalmas hegy kínálta csodálatos panorámát élvezve rótta köreit törékeny kis gépével, amikor a fémborításon meglátta valaminek a visszatükröződő fényét. Mivel a közvetlen közelében nem talált semmiféle fényforrást, figyelmét kiterjesztette a távoli látóhatárra. A Mount Rainiertől észak felé, körülbelül 9500 láb magasságban, mintegy huszonöt mérföldnyi távolságban egy sor repülő objektumot pillantott meg, amint a hegy felé közelednek. Kilencen voltak. Először arra gondolt, hogy hagyományos repülőgépek, esetleg a légierők legújabb típusú sugárhajtóműves vadászgépei. Alaposabban megnézve őket kiderült, hogy nincs szárnyuk, farkuk, és kondenzcsík sem képződik mögöttük. A „zeuszcsipesz” vagy másképpen sisaktávcső néven ismert eszközzel bemérte, hogy a tárgyak körülbelül kétharmad akkorák, mint egy DC-4-es repülőgép. Azt is kiszámította, hogy milyen sebességgel mozognak a vonuló vadlúdcsapat szabályos alakzatába rendeződött repülő objektumok. Óránként 1656,71 mérföld jött ki, tehát sokkal gyorsabbak, mint az USA-ban 1947-ben gyártott bármely repülőgép.

Mindegyik úgy szökellt előre, mint valami víz felületén pattogó tányér, legalábbis így írta le őket később az újságíróknak. A csészealj, formájú, égen szökdécselő, titokzatos lények által kormányzott tárgyak azonnal felbolygatták az amerikaiak képzeletét.

Bár azelőtt is megfigyeltek már különös légi jelenségeket, például a „fantomvadászokat”, amelyek a II. világháború során tűntek föl néha B-52-es bombázók nyomában, mégis Arnold számolt be legelőször „repülő csészealjakról”. A fogalom szinte azonnal meghonosodott az angol nyelvben, és a jelenség beilleszkedett az amerikai köztudatba.

A légierő szakértői habozás nélkül a „délibábok” kategóriájába sorolták a látottakat. Tiszta és nyugodt légköri viszonyok gyakran hoznak létre olyan körülményeket, amelyek bizonyos inverziók kialakulásához és délibábszerű képeket produkáló tükröző felületek kialakulásához vezetnek. A szakszerű magyarázat persze süket fülekre talált. Az amerikai tömegek izgatottan pusmogtak a tudósok szemét majd kiverő különös objektumokról, és ezzel elkezdődött a repülő csészealjak korszaka.

Nem közönséges időszak ez, hiszen a téma iránt megnyilvánuló fölfokozott érdeklődéssel arányosan gyarapodott a legkülönbözőbb ufómegfigyelések száma.

Dr. Everett Scarborough e korszak történésze volt, és mint szenvedélyes leleplező a legtöbb esetben egyszerűen anekdotikusnak nevezte az azonosítatlan repülő objektumokról szóló úgynevezett tények túlnyomó részét. Mivel a legtöbb információ olcsó, népszerű könyvecskékben jelent meg - például Dániel Keyhoe és Frank Edward A repülő csészealjak - komoly dolog című kötetében konkrét adatok általában nem álltak rendelkezésre, súlyos gondot okozva ezzel a komoly és a tudományosság iránt elkötelezett történészeknek. Roppant zavarossá tette a dolgokat ráadásul, hogy a legtöbb ufótémájú könyvben rendszerint szedett-vedett, újságírói fantáziával feldúsított, nem bizonyítható megfigyelésekkel és elméletekkel fűszerezett „tények” szerepeltek. Ezért azután, amikor Scarborough a repülő csészealjakról írt, legalább annyi baja akadt az ufológusok irományaival, mint a konkrét helyszínekről származó beszámolókkal. Ezért alakította ki gazdag adattárát és forrásgyűjteményét, bőségesen kiegészítve saját, terepen és könyvtárakban végzett kiterjedt kutatásainak eredményeivel.

Mivel e területet olyannyira elárasztotta a rengeteg ostobaság, találgatás, tömeges félremagyarázás, hivatalos locsogás és álhír, rendkívül nehéz volt világosan írni róla. E téren volt Everett Scarborough egyenesen fölülmúlhatatlan. Bármely félművelt olvasó könnyűszerrel megérthette, miről ír könyveiben, szerkesztői hozzáértése és világos stílusa mindig kifogástalanul működött. A többi ufológustól eltérően, akik ordító találgatásokkal és lihegő lelkesedéssel zsúfolták tele műveiket, Scarborough a tényszerű próza mestere volt, határozottan leszögezve, mi a valóság, mi alapul föltételezéseken és mi tiszta kitaláció, és mindezt gördülékeny, könnyen emészthető stílusban.

Scarborough ufótémájú könyveinek olvasói - bár a doktor más területekkel is foglalkozott, munkásságának gerincét mégis az ufókutatás alkotta - naprakész tudásra tehettek szert a repülő csészealjak történetének főbb vonulatait illetően. Nem csupán Arnold megfigyeléseiről és a háború során észlelt „fantomvadászokról” tájékozódhattak, de megtudhatták, hogy Skandinávia és általában Európa egén a harmincas években számos „szellemhajót” észleltek, és nem sokkal Pearl Harbor után rejtélyes gépezet húzott végig a Santa Monica-öböl partjai mentén, amelyet Los Angeles több ezer lakosa észlelt, s amelyről George Marshall tábornok magának Roosevelt elnöknek is beszámolt. Azt is megtudhatták, hogy a föltehetően fémből készült, kerekded repülő objektumok tömeges megfigyeléseit követően a légierő Jelzés program néven 1947-ben a tárgyban külön, alapos földerítési tervet dolgozott ki. Arról is értesültek, hogy Thomas Mantell kapitány 1948. január 7-én Mustang P-51-es típusú gépével lezuhant, amikor a felhőrétegen keresztülhatoló különös repülő fémobjektumok után vetette magát.

Tudtak a légierő aggályairól is, miszerint a megfigyelt repülő szerkezetek esetleg az újdonsült kommunista ellenfél, a Szovjetunió mesterkedéseivel függhetnek össze. Azt is tudták, hogy a Jelzés program helyére a Harag fedőnevű terv lépett, miután híre ment, hogy az arizonai Roswell, illetve a közeli Aztec mellett idegen csészealjak zuhantak le, holott azok összeégett földönkívüli utasainak tényét a legszigorúbb titokként kezelték. Az sem maradt rejtve előttük, hogy ezek után dolgozták ki a Kék könyv programot, amelynek keretei között a CIA a légierővel karöltve vizsgálja az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonságát potenciálisan fenyegető ufóveszélyt. Azt is megtudhatták, hogy a Kék könyv program első vezetője, Edward J. Ruppelt alkotta meg az ufó fogalmat az azonosítatlan repülő objektumok megjelölésére a sokkal félrevezetőbb „repülő csészealj” kifejezés helyett.

Talán mégis az volt a legfontosabb, hogy Scarborough olvasói értesülhettek róla, hogyan élesztgetik e jelenségek iránti érdeklődés pislákoló lángjait a különféle félbolondok, gyenge jellemű riporterek és szenzációhajhász sajtócézárok. Az ötvenes évek elején kis híján tömeghisztériát kiváltó események módszeres elemzése révén – amikor még olyan híresztelések is szárnyra keltek, hogy az akkori amerikai elnökök, Truman és Eisenhower személyes tárgyalásokat folytattak idegen lényekkel - munkáját a klasszikus szociológiai elemzés mintaszerű kézikönyvévé emelték. És bár érvelése túlnyomórészt a fizika és a matematika tudományára támaszkodott, az egyetemi szociológiatanárok gyakran adták ki tanítványaiknak kötelező olvasmányként A csillaghisztéria anatómiája című könyvét, elsősorban azért, mert lenyűgöző szakértelemmel elemezte benne az 1951-ben készült film, A nap, amikor a Föld megállt hatását a hírközlő eszközökre és a tömegek viselkedésére. Az is világossá vált olvasói számára, hogy a válság elültével olyan fanatikusok művei tartották ébren az ufók iránti érdeklődést, mint a holdkóros törpe Raymond Palmer Repülő csészealjak című irománya az akkoriban elterjedt hírhedt „kölyökmítosszal” kapcsolatban.

Hívei megismerhették egy módszeres ufókutató munkájának finom részleteit, csaknem naprakész tájékoztatást kaphattak a Kék könyv program során végzett feltáró vizsgálatairól 1966-tól egészen 1969-ig, amikor a programot hivatalosan leállították, levonva a végső következtetést, hogy semmiféle meggyőző bizonyíték nem került elő az ufókon utazó földön kívüli életformák létét illetően.

Minden könyve tartalmazta a legújabb ismereteket is, olvasói tehát a legfrissebb különlegességek között csemegézhettek kedvük szerint. Nagy élvezettel szentelte könyveinek egész fejezeteit az ufójelenségekkel kapcsolatos szedett-vedett kiadványoknak, szektáknak és kultuszoknak, még biztatva is olvasóit, hogy forgassák a Csészealj Magazin vagy a California Ufó példányait, más szélsőségesek irományait, amelyek nevetséges cikkeiről előszeretettel értekezett vitriolba mártott tollával.

Dr. Everett Scarborough könyveinek legvonzóbb tulajdonsága és a többi leleplezőtől őt megkülönböztető sajátossága abban rejlett, hogy rámutatott: az ufótéma rendkívüli népszerűségének forrása szórakoztató voltában rejlik, és ennek boncolgatása biztosít számára is egészen jó megélhetést. Olvasói tudták tehát, hogy e különös jelenségek tényeit tanulmányozva nem csupán száraz és hideg tudományos adatokkal van dolguk, hanem pillantást vethetnek az emberi különcségek feneketlen kútjának mélyére is.

Mindemellett persze abban is biztosak lehettek, hogy dr. Everett Scarborough könyvei mögött igen alapos kutatómunka rejlik, és az általa közölt tények mindig hitelesek. Előadásai és a vele készített interjúk alkalmával szívesen beszélt gazdag szak-könyvtáráról, a töméntelen följegyzésről, amelyeket részben saját forrásai, részben mások kutatásai alapján gyűjtött össze.

Ezért, amikor barátja, Eric MacKenzie kívánságát teljesítendő irattárához fordult, hogy előkeresse saját dokumentumait, döbbent sokkot váltott ki belőle, amit talált, helyesebben, amit nem talált a helyén.

Irattartó szekrényeit Scarborough a kazánházban tartotta. Ez az alagsornak egy befejezetlen helyisége volt, amelyet a könyvtártól és zeneszobától fakeretes pozdorjalemez spanyolfal választott el. Maguk a szekrények ennek a térelválasztónak támaszkodtak. Öt hatalmas, szürke, gondosan beosztott és fölcímkézett tárolórekesz sorakozott egymás mellett. MacKenzie-től eltérően, aki sajátját az USA légierejétől „kölcsönözte”, Scarborough törvényesen vásárolta őket fillérekért egy hivatalos árverésen. Borzongató volt arra gondolnia, hány évét áldozta rájuk hosszú hivatalnoki pályafutása alatt, a céljainak viszont tökéletesen megfeleltek: olyan dokumentumokat tartott bennük, amelyekre ritkán volt szüksége, de mégsem vitte rá a lélek, hogy kihajítsa őket.

Vasárnap délután volt, amikor Scarborough lement, hogy föltúrja ezt a papírhegyet. Hangulata éppoly komor, mint a D. C. körzetet szürke lepellel és hideg eső ígéretével beborító felhőfátyol. Aznap sokáig aludt, ami ritkán fordult elő vele, s amikor fölébredt, arca jobban sajgott, mint előtte bármikor. Kikászálódott ágyából, kicserélte a kötést, örömmel nyugtázva, hogy semmi nyoma gennyedésnek vagy vérmérgezésnek, aztán föltett egy kanna kávét. A rátörő vasárnapi búskomorságot megszokott vasárnapi rituáléjával próbálta elűzni: letelepedett, hogy az utolsó betűig elolvassa a Washington Post és a New York Times terjedelmes vasárnapi számát. A Post és a Times egyik legnagyobb előnye az volt, hogy még uborkaszezoni számaiban is roppant ritkán közölt bármiféle ufóhíreket. A könyveiről szóló kritikákat köny-nyen elviselte, hanem amint a világ két legjobb újságját kezébe vette, tudta, hogy agya végre megpihenhet a repülő csészealjak barbárságairól szóló ostobaságoktól és elmerülhet az atomsorompó-megállapodások, kábítószerjárványok, egészségügyi tanulmányok, gazdasági hírek és más ilyenfélék értékelésének hűvös tengerében. Ó, szent és édes valóság!

Végül, miután kissé hosszabban elidőzött a New York Times nem szépirodalmi bestsellerlistája fölött, amelyen a Fölöttünk csak az égbolt stabilan állt az előkelő nyolcadik helyen, töltött magának még egy csésze kávét, megszelídítette egy kis egyszázalékos zsírtartalmú Lucerne kávétejszínnel, magára kanyarította vastag pamutköntösét, és letrappolt a pincébe, hogy végre elintézze azokat a vacak jegyzeteket.

Föltett a lemezjátszóra egy Sir Neville Marriner és a Zeneakadémia közös kiadásában megjelent Mozart-lemezt, előhalászta a MacKenzie által küldött xeroxcsomagot, és futólag átnézte, hogy legalább sejtelme legyen róla, végül is mi a fenét kell előbányásznia. Igen, az az iowai vizsgálat, ez tette a bogarat Mac fülébe. Erről szóló jegyzeteit igazán nem lesz nehéz előkotornia.

El kellett ismernie, hogy igencsak rosszulesett barátja előző esti viselkedése, de hát nem először rúgták össze a patkót. És mindig ugyanúgy! Mac, a maga ír temperamentumával és ő, a szokásos, megveszekedett tárgyilagosságával. Vitatkoztak már politikán, nőkön, sőt még azon is, melyik a legjobb whisky, és nemegyszer hajszálnyi választotta el őket a tettlegességtől. De még sohasem vált ilyen személyessé a kakaskodásuk, mindig afféle férfiak közötti, nagyhangú civakodás volt csak. Tegnap este viszont határozottan megbántották egymást, és Everett őszintén fájlalta a dolgot. Egy-két pohár ital után azért csak úgy döntött, hogy nem érdemes ügyet csinálnia belőle. Át kellett volna néznie azokat a jegyzeteket, kulturáltan megtárgyalnia Mackel az egészet, és ismét a megszokott, békésebb vizekre terelni kapcsolatukat.

Barátja valahogy elvetette a sulykot, neki inkább tréfás húrokat kellett volna pengetnie, esetleg akár ledorongolnia, de igazán kár volt veszélybe sodorni jópajtási viszonyukat.

Kezdettől jó barátok voltak. Mindig őszinte örömüket lelték egy jó duma- vagy kártyapartiban. Scarborough meglepetéssel nyugtázta, mennyire élvezte a horgászkirándulásokat, amelyekre MacKenzie nagy nehezen magával cipelte, de a vadászat csábításának következetesen ellenállt. Keményfejű liberálisra valló nézeteket vallott lőfegyverekről, a pisztolytartás szigorú ellenőrzésének híve volt, és ellenszenvet táplált mindenféle puskával szemben. Az sem tetszett neki, hogy maga is tart otthon egy revolvert, bármennyire legális volt is az a fegyver. Egyszer még egy lélekbe markoló cikket is írt a témáról. Mindössze tizenegy éves volt, amikor kedvenc unokabátyja vadászbaleset áldozata lett. Nyomban el is hajította minden gyerekkori játék puskáját. Bár dolgozott a fegyveres erőknek, valójában sohasem volt katona. Teljesen lefoglalta tudományos karrierjének egyengetése, először a Harvardon, azután a bostoni műszaki egyetemen, és így megúszta a szolgálatot, ellenállt minden csábításnak.

A két ember között akkor bontakozott ki mélyebb kapcsolat, amikor kiderült, hogy mindenről képesek tartalmasan elbeszélgetni, ami csak előfordul az ég alatt vagy azon is túl. Nemegyszer maratoni társalgást folytattak, villogtatták elméjüket egymás előtt, mágikus erővel elegyítették a néha alkohollal is megtámogatott szavakat, bár erre a külön segítségre nem is volt igazán szükségük. Egész világok tárultak föl előttük, csupán ennek az ismeretségnek az alapján. MacKenzie regényeiben lépten-nyomon bukkantak föl alakok, rendszerint hősök, akikből kisebb-nagyobb mértékben mindig előbújt a vidám bandita, de amelyeket mégis észrevehetően dr. Everett Scarborough-ról mintázott meg. Eric MacKenzie kapitány világa pedig Scarborough könyveinek kölcsönzött izgatóbb és mozgékonyabb hangulatot. Valójában a MacKenzie által a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején neki nyújtott segítség tanította meg a tudóst, hogyan szabaduljon meg a száraz akadémiai stílustól, és hogyan szerkesszen tiszta, eleven és férfias mondatokat, amelyek szó szerint elkapják az olvasó grabancát, és fülébe kiáltják: „Hé, barátom! Ezt hallgasd meg!” Mindig is jó pajtások voltak, de barátságuk akkor vált elmélyültté, amikor Phyllis Scarborough megbetegedett. Eric MacKenzie mindkettejük odaadó istápolója volt azokban a hosszú, keserves hónapokban. Amikor Phyl egy hónapra kórházba került, még írógépét is magával vitte a Scarborough-házba, segített Diane ellátásában, a konyhai munkákban, és általában az életmentő szerepét játszotta el a halál árnyékában. A mellrák azonban áttételeződött Phyllis májára, és még Mac lehengerlő energiája és érdes tréfái sem akadályozhatták meg végső távozását. A temetésig és azt követően is ott maradt még egy darabig, hogy Everettel közösen fojtsák szeszbe bánatukat, rávette barátját, hogy bírálja meg készülő könyvének kéziratát, sőt végezzen számára komoly entomológiai kutatásokat egy másik regényéhez, amelynek Az áldozó és a rovarok találkozása zengzetes címet adta. Scarborough valamennyi barátja és családtagja közül egyedül Mac értette meg, micsoda veszélyt jelent ez a haláleset Everett szellemi tartására. Csak ő értette meg valahogy ösztönösen, akárcsak maga Phyllis, hogy tudós barátja minden fizikája, matematikája, szigorú logikája és rendszerező törekvése próbálkozás az élet látszólag kaotikus és értelmetlen forgatagának meg-. rendszabályozására, katalogizálására, legyőzésére, a zűrzavaréra, amely szeretett felesége képében magát az érző lelket tépte ki porhüvelyéből. Mac természetesen sohasem hánytorgatta föl, még csak nem is érintette a témát. Állandó gúnyolódásának tárgya volt Scarborough ragyogó logikája, elemzőkészsége és tudományos alapossága, de sohasem kalandozott el a kényes lelki jelenségek világába, holott nagyon is értette, miről van szó ezen a téren. Phyllis mesélt Macnek Everett gyerekkoráról és fölcseperedéséről, és bár Scarborough sohasem emlegette volna barátjának fiatalsága fájdalmas emlékeit, azt nem bánta, hogy Mac mégis tud róluk.

Igen, azokban a kórház- és gyógyszerszagú napokban, az összecsikorduló fogak és elmormolt vigasztalások időszakában még Eric MacKenzie sem sejtette, milyen közel került a nagy dr. Everett Scarborough ahhoz a szakadékhoz, amely mellett oly közel siklott el ifjúkorában. Mégis az ő jelenléte, a Diane iránti őszinte szeretete, kemény és makacs akaratereje tartotta vissza tőle, hogy a tátongó mélységbe zuhanjon. A kapitány ugyanis érzékelte a ridegnek látszó felszín alatt dühöngő viharok fenyegető erejét. Mac nem csodálkozott rajta, hogy barátjának könnye sem csordul Phyllis temetésén, nem furcsállta a veszteség csaknem sztoikusnak tűnő elfogadását. Tudta, hogy Scarborough lelki beállítottsága és szigorú önfegyelme mellett ez teljesen szükségszerű, hiszen, ha az érzelmek eluralkodhatnak az ellenőrizhetetlen valóság fölött, előfordulhat, hogy teljesen megzabolázhatatlanokká válnak.

Hát igen, morfondírozott Scarborough irattára felé haladtában. Közte és Mac között megvolt ez a kapcsolat. A megértés és együttérzés szilárd láncszeme. Viszonzásul MacKenzie is betekintést nyújtott neki legtitkosabb félelmeibe, bánatába és érzéseibe, az írógépét tápláló nyersanyagba, amely könyvek áradatában öltött testet.

Mindegyik fiók fémgombja fölött gondosan megírt címke díszelgett tokjában. Scarborough bekapcsolta a fölöttük végighúzódó fénycsövet, s miután a tompa világítás életre pislogta magát, nekilátott a fiókok kihúzkodásának. Már jó ideje közelébe sem ment a Kék könyv program idejében készített följegyzéseinek. Azóta legalábbis nem, mióta megírta a légierőnél végzett munkájáról szóló könyvet. Arra sem emlékezett, hol vannak pontosan azok a dossziék. A sok jegyzetnek, könyvtárnak és dokumentumnak köszönhetően emlékezőtehetsége semmivel sem vált élesebbé korának előrehaladtával.

A kérdéses anyagok végül a negyedik iratszekrény alulról második fiókjából kerültek elő. KÉK KÖNYV PROGRAM - hirdette az egyszerű IBM betűtípussal nyomtatott címke. Elmosolyodott magában, amint eszébe jutott a feliratokat készítő lelkiismeretes katalóguskezelő. Phyllis Scarborough volt az. Ujja hegyével megérintette az elsárgult kártyát.

- Lám, Phyl. A vén bolond MacKenzie-nek köszönhetem, hogy most itt kell turkálnom annak az iowai esetnek a szemétdombján.

Kihúzta a fiókot.

Az iratok tartalmukat feltüntető címkékkel ellátott manilaborítékokban sorakoztak. „Különös fények Massachusettsben” - olvasta az egyiken. „A Rexton család esete” - tájékoztatott a másik. „A Hill-beszámoló” Scarborough megfigyeléseit tartalmazta Betty Hill későbbi csészealjészleléseiről. Ezek alapján győződött meg róla, hogy az asszony elméje megrendült férje 1968-ban bekövetkezett halála után. Úgy emlékezett, hogy a Mac aggodalmaival kapcsolatos dosszié elég testes volt, és mindössze az „Iowa” felirat állt rajta.

Ott is volt kijelölt helyén, pontosan az ábécérendnek megfelelően, ahogy illik.

Csakhogy valami nem volt rendben vele. Scarborough kihúzta a többi közül, és nyomban rá is jött, mi a baj: túlságosan vékonynak bizonyult.

Mi több, kinyitván teljesen üresnek találta. Mulatságos, gondolta magában. Csak nem keverte véletlenül az iowai papírokat egyéb dokumentumok közé? Ha kivette is helyéről azt a dossziét, biztosan nem teszi vissza üresen!

A következő félórában lapról lapra végignyálazta az egész fiók tartalmát, de a hiányzó papíroknak nyomára sem akadt.

Talált ugyan még két, hasonlóan üres borítékot, pedig azoknak is tele kellett volna lenniök. A „Tujunga, California” és a „Hundson-völgyi beszámoló” dossziéi voltak azok.

Kiemelte az üres irattartókat, és fölvonult velük dolgozószobájába, ahonnan késedelem nélkül fölhívta MacKenzie szállodáját.

- Sajnálom - tájékoztatta a telefonkezelő -, de MacKenzie kapitány már kijelentkezett tőlünk.

- Értem - mormolta a kagylóba -, köszönöm. Sebaj, majd fölhívja holnap este. Már csak azért is, mert Everett Scarborough most már pontosan tudta, mit kell tennie.

El kell mennie magához a nagy emberhez, Dolan ezredeshez. Mac nem tévedett. Ő az egyedüli személy, aki megfelelő választ adhat erre a problémára.

Scarborough aggódott. Töltött magának még égy csésze kávét, és visszament az alagsorba, és folytatta terjedelmes irattárának alapos átfésülését.